Haragudott a nővérére. Érthető is volt, hisz ha az ember nagyon szeretne valamit, amiben a saját testvére nem partner, az csak haragot szülhet. Főleg, ha ez az ember alig 9 éves. Mérgesen összepréselte két tenyere közt a focilabdát, addig, míg karjának ereje és a bőr borítás engedte, majd egy szusszanással elszakította pillantását Carmenről. A szőke leányzó serényen jegyzetelt valamit az asztalnál ülve, zöld-fehér általános iskolai egyenruhájában. Carmen 6 éves kora óta vak, mégis keményen küzd, hogy be tudjon illeszkedni normális társai közé. Lábainál örökké virgonc kutyája, Bobby heverészett, vidám farokcsóválással üdvözölve a kisfiút.
- Jól van, akkor ne gyere ki velem focizni. Tanulj!
Az utolsó szót olyan mérhetetlen gúnnyal nyomta meg, hogy Carmen a nagy koncentráció közben is felkapta rá a fejét. Nehéz egyszerre harcolni azért, hogy egyenjogú ember és jó testvér legyen.
- De Matt...!
A kisfiú száját végzetes kiáltás hagyta el, melybe még nővére is beleremegett.
- Utállak! - Azzal kifordult az ajtón, s a labdát magához ölelve elrohant.
Nővére egy darabig még csendben ücsörgött, majd öklével felindultan az asztalon heverő füzetek közé csapott.
- Én is utállak, te felfújt pukkancs!

Mérgesen belerúgott a labdába, mely nekicsapódott a kapunak, felpattant annak vaslécein és kipattant a főútra. Matt szerette azt a labdát, így gyorsan félretolta a reteszt, szétszedte a lakatot, és a játék után rohant. Fejében sorra kavarogtak a gondolatok, mellkasát feszítették az érzések. Egyszerre volt dühös és szomorú, mardosta a bűntudat, mégsem akart legalább egy hónapig nővéréhez szólni. Gyermeki érzéseibe feledkezve csattant a labda a betonon, melyet a kisfiú gyors árnyéka követett. Az autós rémülten taposott bele a fékbe, de már késő volt - 130-ról nem is olyan könnyű nullára lassítani. A kerekek felsírtak, az aszfalton csikorgott a gumi. Az autó orra fellökte az aprócska testet, mely nagyot csattant a motorháztetőn, nekivágódott a szélvédőnek, majd a jármű tetején végigbucskázva kiterült az aszfalton. A sofőr, miután első rémületéből feleszmélt, lábát visszarántotta a fékről a gázra, és eltűnt a kanyarban.
A labda csendben pattant még egy utolsót, mielőtt eltűnt volna a túloldali árokban nyíló kikericsek közt.
Narumi - a család barátja, Carmen testőre és egy ottani alkalmazott - a kertből nézte végig, ahogy a 140 centiméteres, 40 kilós test nagyot csattan az aszfalton. Mire kiért, a szürke keréknyomokat vörösre festette a vér. Azonnal mentőt hívott, de már mindegy volt.
Matt azonnal meghalt.

A pap rendíthetetlen nyugalommal kántálta a szövegét, mintha őt nem hatná meg egy kisgyermek halála, mintha leperegne róla a gyászoló tömeg zokogása, az apa kétségbeesett tántorgása, a rokonok, barátok sóhaja. Carmen is ott állt, apja jobbján, Narumi karjába kapaszkodva. Szüksége is volt rá, mert úgy érezte, bármelyik pillanatban elájulhat. Nem látta, hogyan futnak el minden szempárt a könnyek, nem látta tükröződni az arcokon a fájdalmat, de érezte. Minden apró sóhaj egy külön döfés volt a szívébe. Érezte, hogy Naru karja meg-megremeg, teste gyakorta megfeszül. Nem tette szóvá. Tudta, hogy ő is sír. Sírt az ég is, az esőcseppek egyre szaporább ütemben verték a talajt, de Carmen úgy hitte, mind az ő fejét éri. Haragból. Bosszúból. Mintha az ég vádolva kérdezné: mit csináltál, te lány?!
Lehunyta a szemeit.

- De Matt...!
A kisfiú száját végzetes kiáltás hagyta el, melybe még nővére is beleremegett.
- Utállak! - Azzal kifordult az ajtón, s a labdát magához emelve, sértett fricskát mutatott vak nővére felé.
Carmen ökle felindultan az asztalon heverő füzetek közé csapott, hangja parancsolón, mérgesen vágott az elsiető kisfiú után.
- Matt, várj!
A gyermek egyből megállt, kérni sem kellett, mintha titkon mindig is erre várt volna. Nem akart hátranézni, félt, hogy kikap a szavai miatt, ám Carmen karjai szeliden körbefonták a vállait, álla befúrta magát a szőke kölyöktincsek közé.
- Szeretlek, Matt... - búgta édesen, szeretetteljesen a lány, pontosan tudva, hogy öccse azonnal elmosolyodik.
Belerúgott a labdába, mely nekicsapódott a kapunak, felpattant annak vaslécein és kipattant a főútra.  Matt szerette azt a labdát, így gyorsan félretolta a reteszt, szétszedte a lakatot, és a játék után rohant. Gyermeki érzéseibe feledkezve csattant a labda a betonon, melyet a kisfiú gyors árnyéka követett. Az autós rémülten taposott bele a fékbe, de már késő volt - 130-ról nem is olyan könnyű nullára lassítani. A kerekek felsírtak, az aszfalton csikorgott a gumi.
- Matt!
Narumi keze elkapta a gyerek vállát, s visszarántotta az út széléről, el az autó fényszórói elől, mely dühösen dudálva elcsúszott az orruk előtt. A sofőr cseppet sem boldogan hátramutatta feszesen kifeszített középső ujját a párosnak, mire Naru derűsen utána intett.
- Te buta, nem rohanunk így ki az útra! -szólt rá szelíden a rémülten fújtató kisfiúra, körülnézett, majd az időközben árokba gurult labda után kocogott. - Még szerencse, hogy Carmen megkért, játsszak veled, míg be nem fejezi a leckéjét.
- Soha nem fog elkészülni -felelt összefont karokkal a kisfiú, vidáman fogadva a visszatérő Narumit, ki a labdával a hóna alatt a szőke tincsekbe borzolt.
- Lehet, de akkor mindenképpen játszik veled. Várd meg, jó?

Felnyitotta a szemeit. Lelki szemeivel tisztán látta az aprócska, fekete koporsót, melyet virág - és földeső közepette eresztenek a mélybe, hogy visszaadják a földnek azt, mi őt illeti. A kisfiú eltűnt a gödörben, melyet néhány szolga serényen elkezdett betemetni.
Carmen lelkében valami eltörhetett, mert a következő percben Naru tartása ellenére keservesen zokogva a fűbe roskadt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.