Az ő világában nem létezett fény. Nem létezett hang, nem létezett idő. Az ő világa sötét és hideg volt, a leghangosabb ordítás, a legőrültebb zokogás is csak suttogva keveredett össze a levegővel. Szerette ezt a helyet. Nem voltak tárgyak, nem léteztek körvonalak, csak ült a semmin. Nem a levegőben, mert oxigén sem volt. Az egész világ a nagy semmi volt, de neki az jelentett mindent. Felnyitotta szemeit, hagyta tekintetét beleveszni a feketeségbe. Beszélt. Nem volt társasága, ez a világ nem tűrt meg senki mást rajta kívül, csak az olyan sötét figurákat, mint a Magány, a Fájdalom, vagy a Szerelem. De akivel leggyakrabban beszélgetett, az a Harag volt. A tomboló düh, mely pusztítóbb bármilyen viharnál.
Megrebegtette szárnyait, melyek vakító fehéren vibráltak a semmi közepén. Sötét ruhái, sötét tincsei beleolvadtak a világba, az arcát is kendő fedte. Csak a szárnyai ragyogtak. Ez volt az átjáró mások és az ő világa közt. Ez volt az a fény, mely utat mutatott neki bátyjához.
- Hé, Harag? Itt vagy?
Hangja szomorúan csengett, a semmiben lebegve megtörten előre görnyedt. Fejét mélyre szegte, láthatatlan tincsei halovány arcvonalaiba omlottak. A szárnyak tartották, tartották a másik világba szorult, kihűlt testét bátyja karjaiban.
- Mindig veled vagyok.
A válasz nem szavak formájában érkezett. Egyszerűen csak jött, nem hanggal, nem tettel. Csak érezte, hogy benne van, lelke rejtett zuga kitárult előtte, s a válasz ott ragyogott tisztán a fejében.
Karjait kitárta oldalra, s hátravetette magát, így láthatatlan teste a szárnyai fölé került. Tekintete a semmibe révedt, s a semmi mérhetetlen türelemmel nézett vissza rá. A hátán feküdt, de mégsem volt alatta talaj, ugyanakkor nem lebegett, hisz nem volt levegő sem. Csak volt. Széttárt karokkal és lábbakkal, fekete ingének legfelső blúzán elpattant a gomb. Nem hallatszott a kattanás, nem látszott az aprócska tárgy repülése. Ebben a világban nem létezett egyik sem. Viszont láthatóvá vált a porcelán fehér bőr, a mellkas első, kidolgozott izma, az a bőr, melynek húsa alatt egy élő szív lüktetett. És ragyogott. Nem olyan fehéren, mint a szárnyai, de a lelke ragyogott, s ennek fénye közelebb rántotta a másik világhoz - ugyanakkor messzebb az Ő világától.
- Olyan hideg van...
Most sóhajtott. Nem terjedt a hang, nem látszott meg a lehelete, mégis ott volt. A semmi mélyén. A Harag nem válaszolt. Magány mögé osont, alattomosan és sunyin, de nem számított, mert ebben a világban nem voltak érzelmek, nem létezett gyűlölet sem; ez a világ maga volt a gonoszság, a gyűlölet, a bosszú, minden, amire éppen szüksége volt. A Magány karjai szorosan ölelték át a szárnyakat, s azok, mintha mérget szívtak volna, elkezdtek feketedni.
- Belőled jön...
A Magány a füleibe suttogott, szorosan karolta, de ő nem érzett semmit. Az ő világában nem létezett a fizika, s annak törvényei sem.
- Belőlem?
Suttogott, így hangját elnyomta a sötétség, s a szónak nem volt ereje áttörni magát rajta. A Szerelem fölé hajolt, feketeségbe olvadt, láthatatlan arcuk egymáshoz simult, s a Szerelem arcán vérvörös könnycsepp gördült végig.
- Miért sírsz?
Ismét suttogott, mintha megnyugtatta volna a tudat, hogy nem hallják. Hogy senki sem hallja.
- Nem értem. - A Szerelem arcán újabb könnycsepp gurult le.
- Miért sírsz?
Beleordított a semmibe. A Szerelem eltűnt, semmivé foszlott a semmi közepén. "Ezek a te könnyeid". A válasz az elméje helyett most a szívébe vésődött, s az ő szemeiből is kicsordult egy könnycsepp, ám annak színe koromfekete volt.
A könnycsepp nem tudott áthatolni a sötétségen.
- Valaki hív...
Ahogy kimondta, a szavak értelmet nyertek. Tényleg hangokat hallott. De a hangok nem tudtak áthatolni a sötétségen. A Magány szorosabban ölelte magához.
- Maradj velünk...

A zuhogó eső átláthatatlan függönybe vonta a sikátorban ülő testvérpárt. Billy egyre kétségbeesettebben markolta a karjai közt elernyedő Kevint, kinek arcán nyugvó keze folyamatosan hűlt. Vér szivárgott a mellkasából, hófehér ingét vörössé színezte. Billy arcát és pulcsiját megtisztította már az eső, csak öccse fájdalma nem akart szűnni. Ahogy szíve egy utolsót dobbant, egy vérvörös könnycsepp gurult végig az arcán, s azonnal egyesült az eső cseppjeivel.
- KEVIN!!!

A hófehér szárnyak befeketedtek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés