Tudod, mi a szép a csodákban?
Hogy sosem válnak valóra.
Hisz mit ér a pillangó, ha szárnyát érintve elmúlik varázsa? És mit érnének a felhők, ha leszednénk őket a ragyogó, kék égboltról? Minden csak addig szép, míg távol van, míg emberi kéz be nem mocskolja. A legszebb dolgok azok, amiket sosem érhetünk el. Mint egy álom, mely sosem válik valóra.
De vigyázni kell az álmokkal! Az álom egy másik világ, az álom egy veszélyes hely, ahova agyunkat kikapcsolva, öntudatlan szárnyal el a lelkünk. Ha túl jó, túl könnyed és szép helyre kalandozunk el, akkor a lelkünk ott ragad, s felébredve szomorúnak, üresnek érezzük magunkat, egész nap csak tévelygünk és mindenkire ingerlékenyen rámorranunk. Meg kell találni az egyensúlyt; tudni kell álmunkban ébren maradni, s tudni kell ébren álmodni.
Ezt mondtad nekem, amikor magadhoz húztál, amikor karom a tiédre simult, s kezem erősen szorítád, hogy azt hittem, belesorvadok! Úgy fogtad a derekam, mint még soha, mintha tudnád, hogy mindjárt vihar jön, erős és pusztító, mely megkísérel elszakítani minket egymástól, s a szürke, sötét felhők az égen felveszik egy liliom alakját. Egy feketéét. Ezt tudtad, és ezért szorítottál ennyire magadhoz.
Félénken pirulva néztem fel rád, bár nem mertem ajkaid vonalánál feljebb haladni. Féltem tekinteted éles tőrétől, melyet mindig olyan könnyedén döfsz másokba - féltem, hogy élénk, zöld szemeid haragos tüzétől még elszégyellném magam, pedig becsületemre mondom -vagy inkább a tiédre, azt hátha jobban elhiszed-, nem létezik tisztább ember nálam Halifaxben. Az elmúlt hónapokban ezt bebizonyítottam.
S ahogy mégis magadhoz szorítasz, ahogy jéghideg ajkaid felperzselik nyakamon a bőrt egy forró csókkal, végigfut a remegés, térdem elgyengül; te csak jobban szorítasz.
- Álmodom, Kevin?
Suttogom félénken el-elpillantva a minket körülvevő csoda felé. Egy nagy, holdsütötte virágoskert telis tele liliomokkal. A földön, a fákon, a hintaágyon, az erkélyen, a messzi ház tornyain, a felhőkön - mindent liliomok borítottak, hófehérek és ragyogóak, csak az égen virított továbbra is ott balsejtelműen az a fekete felhő-forma. De nem engedted látnom, s én még mindig nem mertem feljebb nézni felső ajkad vonalánál.
Féltem, hogy tekinteted hatására elárulnám magam. Pedig édesanyámra -vagy inkább a tiédre, hátha akkor jobban elhiszed-, esküszöm, hogy még a ma született csecsemőnek, Bambinak vagy Ashnek is több titka van nálam.
- Igen. Ez egy álom.
Hangod szelíden csengett, s ez arra késztetett, hogy megszemléljem orrod kanyargó dombjait. Mély gödrök süppedtek be az arcod két oldalán, mint mindig, mikor édesen, ravaszul félmosolygsz. Szeretem azokat a puklikat, de te olyan morgós vagy, ha szóvá teszem - tudom, hisz már próbáltam.
- Jaj nekem! Hogy nézünk ki?
Igaz, hogy Kevin öltönyben egy megszokott, mindennapi jelenség, de most tűnt csak fel, hogy én is talpig estélyiben vagyok. Hófehér, csipkés ruhám liliomok tarkították, s kezdtem úgy érezni, lassanként megfojt ez a virágillat. De te szorosan tartottál, mintha inkább te ölnél meg, csakhogy ne legyek a liliomoké.
Hirtelen felnevettél, gúnyosan, de mégis olyan aranyosan, hogy nem tudtalak nem szeretni.
- Mondtam már: ez egy álom.
- Hát úgy! - toltam el magamtól egy játékos mosolyt villantva felé. - Akkor kérjen fel uraságod illőn táncolni!
S ezzel flegmán feléd nyújtottam kezem. "Tessék, fogd meg, kezdj vele valami okosat, figyellek!" Nem estél ki a szerepedből, hűvös eleganciával fontad körbe a kézfejem, hogy hideg csókot lehelj rá. Még ebben a betanult, sznob gesztusban is volt valami forróság, mely lángrózsákat gyújtott az arcomon, mintha csak a tavaszt köszöntenék - s ezt a tavaszt megtaláltam a tekintetedben, amellyel felnéztél rám.
- Felkérhetem a kisasszonyt egy álomtáncra?
A bugyit is mindjárt ledobom, és kérned sem kell, bőven elég, ha csak így nézel!
Nem siettem el a választ, hadd gyötrődj, de az arcod szobormerev maradt. Ebben verhetetlen voltál, a te maszkodnál senkié sem lehetett erősebb. Apró biccentéssel adtam hát engedélyt, hogy a csillogó táncparkettre húzz. Lépteink nyomára csendben dalolt a magassarkú koppanása, néha csatlakozott a lakkcipőd egy-egy mélyebb döreje, mintha azok ketten titkos szeretők lennének, kiket ezen álom újra összehozott.
Ismét magadhoz szorítottál, édesen és szeretőn, ugyanazokkal a gödröcskékkel az arcodon. A keringő pedig elindult.
Te vezettél.
Én követtelek.
Nem kérdeztem, parancsolnod sem kellett. Csak mentem, lábaink sosem koccantak össze, tekintetünk egy pillanatra sem tévedt el, jól tudtuk, hol a helyük: a tiéd az enyémben, az enyém a tiédben. Elegáns volt és szép, hűvös, mégis kedves, akárcsak a szerelmünk. Te vezettél, óvtál, féltettél, irányítottál és szerettél, én pedig, mint dobozba zárt porcelánbaba táncoltam utánad, engedelmesen, hűségesen és szeretőn. Soha nem volt egy vádló szavam sem, ha túl nagyot szorítottál a kezemen, vagy túl közel húztad magadhoz a derekam. Tudtam, hogy minden lépés, melyet teszel, úgy és csak úgy jó.
- Lily... - búgtad a fülembe csókra szomjasan, én pedig tudtam, mi ilyenkor egy asszony teendője.
Rózsaajkaim a jeges ajkaid fölé hajoltak, hogy szirmaikkal megcirógathassák, felmelegíthessék kicsit azt, de te elfordítottad a fejed, és csak ennyit kérdeztél:
- Tudod, miért adtam neked a gyűrűm?
Meglepett a kérdés. Ó, ha tudnám, mit miért teszel! Nem számít, hány hullócsillagtól kell kívánnom, ha egy is beengedne látni a te fejedbe, menten felkutatnám az összeset, sőt, én magam lőném le őket az égről!
De igen, a gesztus, amit a kunyhóban intéztél felém, a havas, téli hegyekben, még mindig világos számomra. És nézd! Bár ujjamat bársonykesztyű fedi, ott virít rajta a gyűrű, a te gyűrűd.
A lelked egy darabja, igaz?
Ne mondd ki, tudom. Nem szükséges, hogy felesleges szavakat erőltess a szádra. Tudom, hogy szeretsz, elég, ha kimutatod, elég, ha a szíved suttogja - én meghallom!
- Szeretlek, Lily...
Búgod ismét, és a szívem valamiért mégis ellágyul e két szóra. Még a szemeimbe is könnyek szöknek, lábaink összekoccannak, a hibátlan színmű véget ér, ahogy karjaimmal szorosan átölelem a nyakad, a vállaid, felgyűröm a zakót a hátadon.
"Szeretlek."
"Szeretlek."
Csak ez a szó visszhangzik, és tudom, hogy ez sokkal jobb, mint egy álom.
- Kevin... én is...!
- Ne így mondd! - szólsz rám mogorván, de tanító jelleggel.- Ha egyedül fogok feküdni reggel az ágyamban, és a hangod hívom segítségül a fejemben, hogy elűzd a magányom, akkor nem erre akarok emlékezni. Azt akarom, hogy azt suttogja a hang a fejemben, "szeretlek".
Mohó!
- Szeretlek, Kevin.
Susogom mosolyogva, vidám, áttetsző könnycseppekkel a szempillámon. Egy madár hangosan vijjogni kezdett az egyik fa ágán.

Az ébresztőóra pontban 5-öt ütött, éles vijjogása kiszakította az alvót mély és édes álmából. Szemeiben könnycseppek ültek még, ahogy vakon az óra felé csapott. Magányos reggelét, magányos ébredését csak a fejében visszhangzó "szeretlek" boldogította, az volt az az erő, mely kitépte ágyából, a szekrény felé rugdosta ruháért, a csengő felé, egy szobalányért, és a fürdőbe a megszokott, ápolt külsőért.
Kevin Gwide felébredt.
És ahogy e neszeket jegyese meghallotta a szomszéd szobában, sebes léptekkel átviharzott a folyosón, s feltépte az ajtót, a jámbor és a mogorva tekintet ismét összeakadt, ismét egymáséi lettek. És Kevin tudta, hogy az ébresztőóra nem szakította meg az álmot, a csilingelő nevetésű Lily-t nézve jól tudta, hogy az folytatódik.
Mellette még ébren is álmodott.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.