1. FELVONÁS
____________________

Az általános iskolában figyeltem fel rá. Makacs, akaratos, de bájos teremtés volt vállig érő, sakura-szín hajjal és nagy, elszánt bogyószemekkel. Folyton azt hangoztatta, hogy olyan lesz, mint az édesanyja: híres és erős. Nos, a népszerűség tényleg ráragadt, ellenben állandóan az üvöltésétől volt hangos az iskola. Ha elakadt a szoknyája egy szögben, ha elesett az udvaron, ha fellökték a nagyok, ha nem olyan osztályzatot kapott, mint szeretett volna - bömbölt. A barátait sem becsülte meg, természetesnek vette, hogy ott vannak és támogatják, de azt senki sem tanította meg neki, az efféle kapcsolatok hogyan működnek. Lépten-nyomon a bátyja sarkában lihegett.
Komolyan, olyan volt, mint egy pudli.

***

Az általános iskolában találkoztam vele először. Kék haja, egyszerű stílusa és mérhetetlenül széles mosolya volt. A fájdalmát mindig azzal leplezte - például, ha fejberúgták a nagyok egy focilabdával, vidáman nevetett; ha beleejtette az ebédjét egy pocsolyába, beleugrott és megtaposta még párszor. Erőssége az osztály lelkévé tette, ő lett mindennek a közepe, mindenki szeretett vele barátkozni, mégis mindig egyedül láttam. Talán azt hitték, hogy nincs szüksége senkire, pedig én láttam a szemeiben rejlő fájdalmat. Akkoriban túlságosan lefoglalt a magánéletem, és talán még nem is voltam elég érett ahhoz, hogy rákérdezzek. Messze jártunk egymástól: ő egy csendes, szerény éltanuló volt, míg én egy elit.
Komolyan azt hittem, az útjaink sosem keresztezhetik egymást.

***

A gimnáziumi megnyitó valami eszméletlen volt! Igaz, az igazgató kicsit hosszan beszélt, de minden szavával minket támogatott és biztatott. Az iskola barátságtalan falait színes virágokkal, díszekkel aggatták fel, a levegőben lufik szálltak és konfettit táncoltatott a szél. A felsőbb évesek kitörő lelkesedéssel, szeretettel és kíváncsisággal fogadtak minket. Éreztem a levegőben, hogy valami új kezdetéhez értem.
Akkor már tudtam, hogy meg fogok halni. Még nem volt elég bátorságom elmondani a testvéreimnek, de apa azt mondta, ez jól van így

"Ha majd idejét érzed, eléjük állsz a dologgal, addig koncentrálj az iskolára!"

És én megígértem, hogy így lesz.

***

A tanévnyitón kapott szórólapot olvasgatva haladtam felfelé a folyosón, az osztálytermünk felé. Ahogy jobbra-balra tekintgettem, mindenhol barátságtalan, megvető, gúnyos tekintetek fogadtak, minden nevetést magamon éreztem, minden kíváncsi pillantást kegyetlennek fogtam fel. Bátran hangoztattam a családom előtt, milyen nagy reményekkel és ambícióval vágok neki a gimnáziumnak, de a megnyitón, amikor egyetlen olyan barát sem állt mellettem, aki ismert, elfogadott és szeretett, hirtelen elveszettnek, rémültnek és magányosnak éreztem magam. Akárhányszor próbáltam meg szóba állni néhány leendő osztálytársammal, mindig a torkomon akadtak a szavak, s mire feleszméltem, minden egyedül álldogáló lány hatalmas, vidáman fecsegő falkába tömörült. Csak én maradtam egyedül.

***

A folyosón baktattam zsebre dugott kezekkel. Ismerős és ismeretlen arcok fogadtak széles mosollyal, s én igyekeztem mindre őszinte szeretettel felelni. Kíváncsian fürkésztem a gólyák szeppent, de mindenre elszánt arcvonásait. Egy kék hajú fiút egy kisebb lánysereg szorított gyűrűbe, s ha jól hallottam, a kedvenc filmjeiről és szabadidős tevékenységéről faggatták. Na, megvan az új rivális - futott át a fejemen a gondolat, mire arcomon széles, játékos mosoly terült szét. A fiú ezt kiszúrhatta, mert a sok női frizura között felém nézett, majd pirulva elkapta a fejét.
Ha nem lenne itt ekkora tömeg, biztosan elkapnám és...
- Izaya! - szakította félbe perverz gondolataimat egy ismerősen csengő hang. A diákelnök közeledett felém teljes mellszélességgel.
- Na, mondd, mi a pálya! - fordultam hozzá lelkesen, remélve, valami izgalmas pletykája van a számomra.
- Az a helyzet, hogy még nem választottál magadnak szakkört. - kezdte fontoskodva, betöltött pozíciójához képest tökéletes szigorral és sznobsággal a hangjában. Körbelesett a folyosón, majd közelebb lépett hozzám és suttogva folytatta. - Ha akarod a felvételi pontokat, azt ajánlom, válassz egyet sürgősen!
Azzal vállon veregetett, és a válla felett hátraintve ott hagyott. Éreztem, hogy mázsás szikla zuhan a nyakamba, és ahogy nagyot sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom, arra gondoltam, mégis hogyan fogom túlélni ezt az évet.

***

Leengedtem a combom mellé a papírt, és egy pár pillanatra Kaiton felejtettem a tekintetem. Megkönnyebbüléssel töltött el egy ismerős arc látványa. Nem vett észre, pipacsvörös arccal próbált felelni a körülötte toporgó, izgatott gólyalányok kérdéseire. Oda akartam menni, hisz ő volt az egyetlen kapaszkodó, mely összekötött az általános iskolai, hőn szeretett diákévekkel, de ha akartam, akkor sem tudtam volna átvágni magam a vérszemű lánycsapaton. Vágytam a társaságára, de tudtam, hiába.
Így hát nagyot sóhajtva lehunytam a szemeimet és sarkon fordultam, egyenesen beleütközve egy szintén nagyokat sóhajtozó fiúba. Törékeny babaként pattantam le a mellkasáról.
- Hé! - nyögtem bosszúsan, mire döbbenten felkapta a fejét, s mielőtt még lepördültem volna cipőm 10 centis sarkáról, megragadta a karjaimat.
- Ne haragudj! - szabadkozott széles, kedves mosollyal, az én szívem pedig nem volt rest két pillanatra abbahagyni a dobogást.
- Már hogy ne haragudnék! - csaptam félre makacsul a kezeit, amint sikerült visszaszereznem az egyensúlyom. - Nézz jobban a lábad elé!
Azzal magára hagytam a halként tátogó fiút a tömeg közepén.

***

Miután sikerült leráznom azt a sok lányt, egy szórólappal a kezemben az osztálytermünk felé indultam. Nem is emlékeztem, mikor és ki nyomta a kezembe a lapot, de ha már elvettem, gondoltam, átolvasom, nem dobom ki. A választható szakkörök szerepeltek rajta, külön kiemelvén a Dráma klubbot, amihez néhány oldalas hangulatkeltőt is mellékeltek. Igazából, családi noszogatásra, a Matek klubba terveztem belépni, hiszen a családból majdnem mindenki jogi, pénzügyi vagy gazdasági pályát űz, vagy arra készül. Tudtam, hogy a zenélést, amire igazából vágytam, mélyen elleneznék. Nyomasztó gondolataim közé beékelődött a szélesen mosolygó fiú arca a folyosói tömegből. Egyenesen rám nézett, és...
Szívem vad kalapálásával téptem fel az osztályterem ajtaját, s ettől a váratlan dörrenéstől a terem közepén ücsörgő Luka összerezzent. Keresztbe font lábakkal ült, háta mögött lefelé szédült a vörös Napkorong. Rövidre nyírt tincsei beárnyékolták az arcát, így a kicsorduló könnyei fénylő drágaköveknek hatottak. Soha életemben nem láttam hozzá fogható szépséget. A látvány mélyen beleégett az agyamba és a szívembe egyaránt. Elfelejtettem, miért jöttem, vagy merre tartok épp; csak őt láttam.
Ahogy észrevett, a kézfejével megtörölte az arcát és az ellenkező irányba fordult.

***

Reméltem, ha nem szólok hozzá, magától elmegy. A szemem sarkából láttam, ahogy némán megkeresi a saját padját, felnyitja a tetejét, beles a cuccai közé, majd a vállára veszi a táskáját és kifelé indul. Megkönnyebbülve vártam a csukódó ajtó hangját, de az percekig késlekedett. Mikor odakaptam szikrázó tekintetem, hogy kiparancsoljam a teremből, egy aggódó, nyílt szempárral találtam szemben magam - egy karnyújtásnyira magamtól!
- Mit akarsz?! - morrantam rá a sírástól még remegő hangon, de ő csak két ujja közé csippentett egy tincset a hajamból. Lepergett róla minden sértésem, szelíd, nyugodt és kedves maradt. Erre volt szükségem. Egy kikötőre az élet viharos tengerén.
- Miért nem növeszted meg? - kérdezte csendes, barátságos hanglejtéssel, egy kedves mosollyal karöltve. - A hosszú haj nagyobb önbizalom, egy ilyen szép színből pedig vétek csak ennyit meghagyni.
- Mondod te, a festett kék... - mormogtam, még mindig a könnyeimmel küszködve.
- Festett?! - háborgott, majd leült a pad túloldalára, velem szembe. Két elszántan ragyogó ékkő pirított rám a kusza tincsek árnyéka alól. - Ne rontsd el, az előző percben menthetetlenül beléd estem.
Aznap elkezdődött valami.

2. FELVONÁS
____________________

Három hétig sikeresen húztam ezt a szakkörösdit, profin kerülve közben a diákelnököt, a negyedik héten azonban nyakon csípett és megfenyegetett, hogy beirat a Manikűr klubba, ha nem választok magamnak önállóan szakkört. Kénytelen voltam rászánni magam, így utam a faliújsághoz vezetett, ahol szórólapok százai bökik ki a gyanútlan arrajáró szemét. Színesebbnél színesebb plakátok, szórólapok, csábító monológok és ígérvények, hogy miért lesz olyan jó, ha az Ő klubbjukhoz csatlakozol. Egy nagy sóhajjal konstatáltam, hogy az aktívan tevékenykedő diákok világa fárasztó.
- Um, senpai? - csendült fel mellettem egy számomra még ismeretlen hang, amint nagyokat sóhajtoztam a faliújság előtt, mélyre horgasztott fejjel, csüggedten. - Minden rendben?
Kérdezte egy hófehér bőrű, kék tincsekkel keretezett, vidám arc. Két szeme ékkőként ragyogott a frufruja alatt. Elsős egyenruhát viselt, karjaiban pedig egy nagy köteg szórólapot tartott. Felismertem benne azt a fiút, akit a megnyitó napján olyan aranyosan körbezsongtak a lányok.
- Gomen, hangosan gondolkodtam? - kérdeztem zavartan nevetgélve, öt ujjal megdörzsölve rakoncátlan tincseimet. Néha sajnos túlságosan bele tudok merülni a melodrámámba. Nem meglepő, ha ez a friss gólyáknak még túl szokatlan. Legnagyobb meglepetésemre azonban elpirult, lesütötte a szemeit, és remegő kezekkel átnyújtott egy szórólapot, amit a kupac tetejéről csippentett le. Olyan ártatlannak és aranyosnak tűnt, hogy megdobogtatta a szívem.
- Ma délután nyitott próbát tartanak a Dráma kör tagjai. H-ha van kedved, gyere el és nézz meg minket...
Láttam rajta, hogy mondana még valamit, de annyira zavarban volt, hogy nem merte befejezni a mondatot. Kíváncsian átvettem tőle a szórólapot, melyen nagy betűkkel szerepelt az időpont és a helyszín egy balerinaruhás kislánnyal a háttérben. A lap alján apró betűkkel ez állt:

Tagfelvétel a félév bármely szerdáján!

Ma szerda van.

***

A karácsonyi szünet hamarabb beköszöntött, mint hittük. Az újévi előadás egyre gyorsabban közeledett, és a mi műsorunk még közel sem állt a "majdnem kész" kategóriában, köszönhetően annak, hogy a tanárunk lebetegedett. Sokan voltunk, épp ezért lehetetlen volt összehangoltan dolgoznunk. A próbák vérbemenő vitákkal teltek, főleg, mióta Izaya-senpai csatlakozott hozzánk. Nem csinált semmit, csak ült a nézőtéren, vagy egy kellékkel játszott, és ez természetesen elegendő okot adott Lukának arra, hogy szekálja, ha a többiekkel folytatott vitában nem jutna dűlőre. Én inkább vonzónak és aranyosnak találtam.
A senpai ma egy fakarddal próbálta szétszedni a szék támláját, amin ült. Luka megelégelte a dolgot, és a színpad közepéről egyenesen odakiáltott.
- Senpai, ha nem tudod hasznossá tenni magad, inkább keress egy másik szakkört! - villantott dühös mosolyt a Dívánk. Egyrészes, fehér dresszt viselt lila szoknyával. Hátát verő haját kontyba tűzte. Keze karcsú derekán pihent, elkoptatott balettcipői halkan susogtak a léptei alatt.
- Ugyan, Luka-chan, hiszen még csak tervezgetjük a műsort - vetettem közbe mosolyogva, az egyk dísznek használt ládán könyökölve. Sötétkék cicanadrágot és fekete pólót viseltem, hozzájuk dukáló balettcipőkkel. Nem is olyan egyszerű feladat egy csapat gólyának összerakni egy táncos-éneklős előadást.
- Ne védd, Kaito! - csattant fel a lány, mire Izaya-senpai letette a fakardot a színpad szélére, és felkelt a székből. Mint aki mély álmából ébredt, olyan elszántsággal csapta össze a két tenyerét.
- Kitaláltam! - kiáltotta diadalittas örömmel az arcán, mintha Luka szidását meg sem hallotta volna. Pedig képzeletbeli füleit és farkát mindig mélyen lecsapta, amikor a Dívánk kinyitotta a száját. Luka arcára kiült a "felrobbanok" kifejezés, míg én ábrándozó mosollyal, a többiekkel együtt kuncogva figyeltem a színpadra mászó fiút.
- Tehetnétek bele több látványos elemet. Van az az izé... - beállt előre, szembefordult az üres nézőtérrel. Jobb lábát felhúzta a bal térdéhez, lábujjhegyre tolta magát, majd karjába lendületbe lökve kecses, gyors piruettet mutatott be. Mindenki el volt ragadtatva, a senpai hattyúként táncolt a színpadon.
- A herceg így udvarolhatna a szerelmének a tetőpontjelenetben - A lendületnek engedve fordultak a vállai, karjait szárnyként emelgette fel-le, lábait szabályosan befeszítette, ahogy kellett, s még az újra és újra arcába csapódó tincsei sem zavarták. Csak néha állt meg egy-egy pillanatra, hogy újból lendületet vegyen. Néhány idősebb diák tudta róla, hogy nem idegen számára a színpad, de engem teljesen váratlanul ért. Lebilincselt és megbabonázott, nem tudtam levenni róla a szemem.
Luka viszont nem hagyhatta annyiban a dolgot.

***

Nem bírtam tovább nézni, ahogy a rivaldafényemben csillog. Kaito olyan megbabonázva nézte... Ez fájt. A vallomása óta minden percet együtt töltünk, együtt írunk dalokat, együtt ebédelünk, egy szakkörbe járunk és együtt megyünk haza. Amikor vágyakozva rám néz, fontosnak és előkelőnek érzem magam. De mióta Izaya csatlakozott, csak őt látja.
- Piruett a neve, és a hercegnőhöz sokkalta jobban illik! - léptem oda a táncoló fiú mellé. Lábujjhegyre emelkedtem, de össze kellett szorítnom a fogaim, hogy a feltörő fájdalmat visszanyeljem. Izayát mindenki olyan nagy ámulattal nézte, pedig technikailag közel sem volt tökéletes; igen ám, de az igazi piruett sokkalta nehezebb és fájdalmasabb. Hiába balettozom 9 éves korom óta, egyszer sem sikerült sokáig és tökéletesen végrehajtanom. Most viszont a helyzet megkövetelte, s ha a senpai hattyúhoz hasonlított, én fekete tollakkal vettem fel vele a versenyt. Bal lábfejemen pörögtem, jobb lábam be- és kihajlításának váltakozása adta a lendületet, de a karommal is rásegítettem. Kontyom állta a sarat, csak néhány rakoncátlan tincs szökött be vibráló szemeim elé.
- Nem is tudom... A herceghez szerintem tényleg jobban illik - csendült fel Kaito hangja a láda felől, mire Izaya hálásan rávigyorgott.
- Miket beszélsz, nem is tudsz piruettezni! - rivalltam a fiúra, s ez a pillanatnyi kilengés bőven elég volt ahhoz, hogy a fájdalom erőt vegyen a testemen. Lábfejem kibicsaklott, én pedig nagyot nyögve arcra estem a padlón. A színpad nagyot dörrent.
- Luka-chan, jól vagy? - kérdezte egy aggódó hang a fejem felett, s ahogy felnéztem, szembetaláltam magam Kaito kezével. Romokban heverő büszkeséggel csúsztattam ujjaim a tenyerébe, mire ő egy mosollyal megragadta a kézfejem és talpra rántott. - Tudsz járni? Nagyon fáj? - Izaya odahúzott egy dobozt, amire Kaito leültetett.
- Semmiség... - motyogtam zavartan, de ez nem tarthatta vissza attól, hogy tíz ujja közé fogja a bokám. A vér azonnal az arcomba szökött, szívem pedig egészen a torkomig szaladt. Szerettem azt a gyengédséget, amellyel másokkal bánt.
- Nem fáj?
Kérdésére tétova fejrázással feleltem.
- Azért csak pihentesd a bemutatóig - lépett mellém Izaya, s kezét békítőn a vállamra helyezte.
- Megtanítanál piruettezni? - Kaito a bokámmal a kezében emelte fel a fejét. Tekintete úgy csillogott, ahogy akartam, hogy valaki egyszer rám is ilyen szeretettel, rajongással és vággyal nézzen. A tekintetébe zárva ott volt minden, amire szükségem volt. - Senpai?
De nem nekem szólt.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.02.20. 07:14 Nico *______* Eddig nagyon tetszik,és tök király,hogy a történetet "színekre" osztottad^w^ Imádom a történeteidet.....anniyra klasszul fogalmazol(L):D:D:D Meg maga a történet is krály:D:D:D Várom a folytatást :3 :D Válasz: Jaj, köszönöm szépen, Nico! Nagyon örülök a kommentednek és annak is, hogy tetszett! :) Igen, a színekre osztás az E/1ben ugrálást könnyíti, de egy kicsit féltem, hogy csak jobban összekuszálom vele a sztorit. Sajnos szeretek homályosan fogalmazni :D Még egyszer köszönöm, hogy írtál!! :)