Nem tudlak elengedni

Saca  2012.08.17. 11:53

A lakást egy súlyos dörrenés rázta meg.

Len lefagyott. Hirtelen azt sem tudta, hogyan reagáljon. Előbb a fakanalat dobja el, és csak aztán tegye vissza a fedőt a fazék tetejére? Hiába várt, nem érkezett újabb zaj. Letett mindent, ami a kezében volt (hiába gondolta végig az előbb olyan precízen, hogy mit is fog csinálni), és berohant a belső szobába.

- Kai!

Körbenézett, de a férfi sehol nem volt. Lehet, hogy rosszul hallotta? Vagy nem ez az a szoba? Beljebb lépdelt; nyugtalanította ez a csend. A helységben félhomály volt. Ez nem lepte meg, hiszen tudta, hogy Kaito nagy alvó, főleg hétvégente, mikor nem kellett órát tartania a gyerekeknek a menedékhelyen. Talán most ébredt. De az ágy üres volt. Len gyanútlanul, a fülében dübörgő szívverését hallgatva közelítette meg az ágyat. Óvatosan félrehajtotta a takarót, és ekkor pillantotta meg az ágy mögül kilógó 2 lábat. Hatalmas kő zuhant a gyomrába, ahogy összepárosult a tudat a látvánnyal.

- Kai! - egyetlen mozdulattal térdelt át az ágyon, hogy a férfi mellé érkezhessen.

Kaito a hasán feküdt, összehúzva magát, térdét a hasának szorítva és vadul markolva a kék hajtincseket. Hófehér bőre gyöngyözött a verejtéktől. Szép arcán most fájdalomtól torz vonások ültek, kulcscsontja hol kiemelkedett, hol visszaolvadt a bőrébe a szapora légzéstől. Hangja olyan volt, mintha nem jutott volna elég oxigénhez. Len szíve hatalmasat szaltózott, de szerencsére észnél volt annyira, hogy a vállain megragadva a ruhát, egy jó erős rántással az ölébe húzza a férfit, és valahogyan feltuszkolja az ágyra. Szuszogva törte a fejét a következő lépésen, aztán hirtelen eszébe jutott Luka. Maga elé idézte a nő tekintélyt parancsoló tartását, a hűvös nyugodtságát, és kifordult a helységből. Félúton lekapta a telefont a falról, és bár nem volt biztos a fogása, és a kezei is reszkettek, tárcsázta a mentőket, amíg benedvesítette a talált rongyokat. Ezt a trükköt szintén Lukától tanulta. Gyorsan és precízen lebeszélt mindent a kórházzal, még az ajtót és nyitva hagyta nekik, aztán visszarohant a hálószobába. A telefont csak úgy elhajította az ágy átellenes sarkába, a kendőket pedig már kötötte is a férfi csuklóira, a harmadikkal pedig a tarkóját hűsítette. Beletelt pár percbe, mire Kaito fájdalma megszűnt annyira, hogy ködös, zavaros tekintetét Lennek is megmutassa. Bőrén folyt a víz, frufruja egészen az arcába tapadt, szapora légzése nem csitult. A szöszi még mindig reszketett. Szeretett volna mondani valamit, de meghallotta a bérház elé beálló szirénákat.

- Gyere, senpai... - ülésbe húzta, és a hátát átkarolva húzódott ki vele az ágy szélére.

A mentősök ekkor értek a megfelelő lakáshoz, és betolták a hordágyat. Úgy szakították ki Kaito-t Len karjaiból, hogy reagálni sem tudott. Lelassult számára az idő, az agya kizárta a külvilágot, és mire legközelebb észbe kapott, a lakás már üres volt. Az ajtó szomorúan lengedezett tárva-nyitva, az óra is gyászosan kattogott. Törölt egyet az orrán, aztán úgy döntött, összepakol néhány dolgot a férfinak, mielőtt követi őt a kórházba. Menet közben felhívta Lukát, hogy beszámoljon a történtekről, és arra kérte, hogy jöjjön el ő is a kórházba.

Len egész úton az orrát törölgetve nyelte a könnyeit. Az a pár ruha most olyan súlyosnak hatott a hátán, hogy azt hitte, nem fogja tudni elcipelni a kórházig. Mire megérkezett, Luka már ott volt. Egy szót sem szóltak egymáshoz, csak leültek a váróban. Len nem is bánta, hogy nem kellett beszélgetni. Jól esett egy kis csend. Sokat kellett várni, mire valaki végre megközelítette őket. Kaito orvosa volt. Len nem találkozott vele olyan sokszor, csak épp annyiszor, hogy ezt az infót biztosra tudja. Luka viszont jól ismerte az idősödő, negyvenes orvost, aki most tisztelettudóan oda is biccentett a dívának.

- Hogy van? - bukott ki Lenből, aki idegességében még fel is állt a helyéről.

Az orvos csak most vetett rá egy pillantást, mint aki eddig észre sem vette, hogy ott van.

- Sajnos nem túl biztatóak a jelek. Sikerült stabilizálni az állapotát, de elég alacsonyak az értékei. Bent kell tartanom, sajnálom...

Len kieresztett egy adag remegő levegőt. Annak azért örül, hogy elég gyorsan cselekedett ahhoz, hogy ne történjen ennél nagyobb baj.

- Meddig?

- Nos...amíg az értékei nem javulnak, vagy amíg... - az orvos a papírjait lapozgatta, de Luka érezte, hova kívánja helyezni a doktor a mondat hangsúlyát, így egy nagyon csúnya pillantást küldött neki, mire az el is hallgatott.

Len figyelte a légkört, és abból próbált következtetéseket levonni.

- Tehetünk valamit?

- Éppenséggel igen. Mi a vércsoportja?

- B rh+.

Az orvos újra lapozgatásba kezdett a papírjai közt. Lelkesen kereste Kaito vércsoportját, de megakadt a keresésben egy pillanatra, és a szöszire nézett.

- Milyen kapcsolatban áll a beteggel?

- Eh? - Len szapora pislogásba kezdett - Együtt élünk, miért?

Luka behunyta a szemeit.

- Sajnálom, de ön nem adhat vért.

Len teljesen ledöbbent.

- De miért? Kaito vércsoportja AB rh+! - emelte meg a hangját Len. - Kompatibilisek vagyunk!

- Kórházunk nem köteles támogatni a homoszexuális kapcsolatokat. - biccentett az orvos Len felé.

- Hogyan...? - fakadt ki Len - És ez hány életet ér meg?! - mivel nem kapott választ, tehetetlenül összeszorította a fogait - Szemét...!

Luka megelégelte a dolgot, és felállt a helyéről.

- Nekem nullás a vércsoportom.

- Nagyszerű, nagyszerű! - örvendezett a doktor - Ez esetben számíthatunk magára?

Len már nem hallotta ezeket a szavakat. Magába roskadva figyelte a földet maga előtt. Micsoda világot élünk! Nem mentheti meg a vérével a párja életét, csak mert ő is fiú. Reszketve zuhant vissza a székére. Luka hosszú percekig csak figyelte őt, teljes csendben, aztán előre fordult.

- Nem mész be hozzá?

Len felkapta a fejét. Szerencsére Luka türelmes volt. Illetve, nem pontos. Nem mutatta semmi jelét annak, hogy ideges, zaklatott lett volna.

- Be lehet menni hozzá - ismételte meg mérhetetlen nyugalommal.

- Megyek. - biccentett Len, azzal felállt a székről, felkapta az összekészített táskát, és suta, bizonytalan léptekkel elindult Kaito állandó szobája felé. Anélkül nyitott be, hogy kopogott volna. Az egész szoba hófehéren ragyogott, a gépek lassan csipogtak. Kaito az ágyon feküdt, jobb karjába ráérősen csöpögött az infúzió, és oxigénmaszk segítette a légzésben. Hirtelen olyan mozdulatlannak és békésnek tűnt, mintha meghalt volna. Valahogy a szoba egész képe riasztotta Len-t. Letette a táskát a fogas mellé, és óvatosan az ágyhoz lépkedett. Leült Kaito baljára, és félve megérintette a hófehér, jéghideg kezet. Erre megmoccantak a hosszú, kék pillák, melyek most éber lustasággal kezdték el vizslatni a szobát, végül megállapodtak az aggódó szöszin. Erőtlenül elmosolyodott, és ezzel egyidőben gyengén megszorította Len - hozzá képest - forró kezét. A szőke fiún erőt vett a sírás. Átfogta a férfi kézfejét a sajátjaival és szomorúan bújt hozzá. Annyi mindent köszönhet ennek a kéznek...ez a kéz az édes és csodálatos zene forrása, melyet ugyanúgy szeret, mint ezt a férfit; ez a kéz azoknak a szörnyű teáknak a teremtője...ez a kéz annyit gondozta, simogatta, ápolta, mikor beteg volt, letörölte a könnyeit, ha sírt. Ez a szem...a mély óceáné. Titkok őrzője. Elég volt egyetlen pillantása, és megnyugodott, ha félt. A hangja...

- Meg fogok gyógyulni... - suttogta erőtlenül Kaito, mely visszarántotta Len-t a legmélyebb gondolataiból.

Szomorúan figyelte a drága senpai-ját, amint az ő kedvéért próbál erős maradni. Len nem felelt. Nem akart vitát nyitni arról, hogy mit remél, és mit jósol, mert teljesen ellenkeztek egymással. Inkább gyászos csendben, sírástól piros nózival szorongatta a senpai fehér, hideg kezét.

 

Len úgy érezte, szüksége van némi erőre, hogy felülmúlhasson a világfájdalmán, és előzetes bejelentés nélkül hazalátogatott a szüleihez. Rosie, a dajkája és gyermekkori pajtása nyitott neki ajtót.

- Nahát, ifiúrfi! - rikkantott fáradtságtól rekedt hangon az öreg hölgy.

- Hogy van mindig, Rosie? - mosolygott rá Len.

- Vagyogatok, vagyogatok. Jaj, a naccságosasszonka' meg a naccságosúr' nagyon fog örülni!

Len belépett a lakásba, Rosie pedig becsukta az ajtót, és eltipegett szólni Len szüleinek. Len szülei utazóügynökök voltak, ezáltal némileg tehetősebbek voltak, mint az átlag polgárok Halifax-ben. Megengedhettek maguknak olyan figurákat, mint a jó öreg Rosie, aki dajkálta a kölyök Len-t, és közben takarított, főzött és kiszolgálta a Kagamine-szülőket.

- Semmit sem változott ez a hely... - konstatálta Len, ahogy körbeforgott, hogy felmérje, igaza van-e.

- Akárcsak te! - köszöntötte emelt hangon ifjabb vérét Len édesapja, William.

- Drágaságom! - nyomában természetesen Len édesanyja, Suzume haladt.

Len szerette a szüleit. Igazi mintacsalád voltak. Egy csöppet érzékenyen érintette őket, mikor Len azzal a szándékkal érkezett haza, hogy elmondja, szerelmes a senpai-jába, és elköltözik hozzá. Minden eszközt megragadtak, hogy eltántorítsák fiukat Kaito-tól, de a kék hajú férfi ezt nem hagyta szó nélkül, és végül meggyőzte a házaspárt. Len a mai napig nem tudja, Kaito mit mondott akkor a szüleinek. Ironikus, hogy most épp azért van itt, mert elvesztheti a férfit.

Len megölelte az édesanyját, és mosolyogva fogadta  az apja vállba veregetését.

- Hogy vagy, fiam? Üljünk le! - az egész család helyet foglalt a kávézóasztal körül.

- Jól vagyok, apa. Van munkám rendesen, jól keresek.

- Sápadt vagy, csak nem vagy beteg? - szólt közben Suzume.

- Nem, anya, jól vagyok.

Beállt egy kis csend. Will még mindig nem örült annak, hogy a fia egy férfival él együtt, de volt annyira intelligens, hogy ezt nagyvonalúan kezelje. Bármit megtett volna, hogy a fiát boldognak lássa, így hajlandó volt arra is, hogy ő tegye boldoggá, ha ez éppen olyan apróságot jelentett, mint egy kérdés vagy egy ölelés, akkor is.

- És...hogy van a te "senpai-od"? - kezdte Will.

Bármennyire is próbálkozott, az az egyetlen csöpp irónia beszökött a hangjába. Len pedig kiszúrta.

- Kaito haldoklik, papa.

Len szomorkásan, de nyersen felelt, amivel a szüleibe fagyasztotta a szót. Csak csendesen nézett maga elé, a beálló, halott csöndben pedig az óra unalmas kattogását hallgatta.

 

Kaito-t ezek után már nem engedték ki a kórházból. Az értékei nem romlottak, de nem is javultak. Len mindig látogatta, ha tehette. Gyakran az ebédszünetét is a kórházban töltötte, habár az étterem messze volt a kórháztól, de ez nem számított. Semmi sem számított, ha csak pár percre láthatta a senpai-t, megbizonyosodhat arról, hogy lélegzik, hogy tudja, ki ő, hogy nincs még minden veszve. 3 hét telt el így, mikor a főorvos az egyik látogatása alkalmával Len orra alá nyomott egy javallatot. Az írás Len engedélyét kérte ahhoz, hogy Kaito-t megműthessék. A fiú tudta, mivel néz szembe, hiszen egyszer már volt dolga hasonlóval - igaz, akkor csak 13 éves volt. Len természetesen aláírta a papírt.

Egy hét múlvára tűzték ki a műtét napját. Aznap 7 - egyébként - sziklaszilárd jellem feszült pattanásig. Akaito, Taito, Kaiko, Nigaito, Len és Luka meg sem szólalt már vagy egy órája. Len érezte, hogy ha most bárki megszólalna, a másik 6 a cipőjét is hozzávágta volna. Nem is tudta mihez hasonlítani ezt az érzést. Koncentráció és meditáció keveréke volt, ideges, zaklatott csend, amelyet megtörni volna jó, de ha eltűnne, elveszne a koncentráció. 10 órára írták ki Kaito műtétét, és mióta bevitték, semmi hír róla. Len számára úgy mentek az órák, mintha meg sem történtek volna. Egyetlen dolog körül forogtak a gondolatai, és ez minden másról elvonta a figyelmét. Remekül leosztották, hogy mikor ki megy enni-innivalóért. Óránként valaki mindig lement a büfébe szendvicsért, kávéért, vízért, kinek mire volt a szüksége. Len éppen másodjára ment le a büfébe *5. Egy kezében 5 szendvics, melyeket a mellkasának szorított, hogy könnyebb legyen tartani, másik kezében shake, hónai alá egy üveg víz, 2 kóla és egy gyümölcslé szorítva. Mikor bevette a műtőosztályra vezető kanyart, Kaito orvosa már ott állt. Nyitotta a száját, hogy odakiáltson az információkért, de ahogy látta Kaiko-t Taito nyakába borulni, nagyot dobbant a szíve. Az orvos bőszen magyarázott valamit, amit Len nem értett 10 méterről. Láthatóan csak Akaito tudott éberen figyelni az orvos szavaira, de ő is reszketett. Oldalába a szintén zokogó Nigaito kapaszkodott. Luka a teljes megsemmisülés szélén állt, fejét mélyre horgasztva a sakura*6 hajtincsek szinte leértek a földig. Len nem hallott mást, csak Kaiko és Nigaito hisztérikus sírásának keverékét. Az nem lehet, ugye...? Len a felismerés döbbenetében elejtette az addig agyonszorongatott shake-et, ami halkan puffant a földön, és tartalmával beborította az egész padlót, ahogyan begurult a székek alá. A zajra az egész társaság elcsitult, és mind Len-re meredtek. Érezte, ahogy az a sötétség, amitől hónapok, évek óta próbálja megvédeni magát, most végleg elborítja.

 

Szép szertartást rendezett. A költségeket ugyan Akaito állta, de magát a temetést Len szervezte. Egy kis kápolnát díszíttetett fel, csupa hófehér virággal, jobbára fréziával és gerberával. Néhol belecsempésztetett egy-egy szál rikító kék kankalint. A padokat édes illatú liliom tette díszessé. Lassan szállingóztak az emberek. Len úgy gondolta, a leghelyesebb az lesz, ha azokat az embereket hívja meg, akik tényleg közel álltak Kaito-hoz. Szörnyű érzés fogta el, ahogy látta a sok öltönybe, fekete ruhába bújt ismerőst és jóbarátot. Arra gondolt, Kaito biztosan azt szerette volna inkább, hogy ezek az emberek, akiket szeret, és akik szeretik őt, még jó sokáig összeülhessenek nevetni. Mindenki eljött, akit meghívott. Kaito testvérei; Kikaito, Akaito, Kaiko, Taito és Nigaito, Luka Gakupo-val, Mikuo Kao-val, és a tanárok, diákok a menedékhelyről. Lassan mindenki helyet foglalt, és arra várt, hogy Len elbúcsúztassa a férfit. A fiú megvárta, amíg megszólalt a 10 órás harang, és csak azután lépett a pódiumra. Olyan nehéznek érezte most a szívét. Olyan volt, mintha összenyomná a tüdejét, végleg megfosztva őt a szó jogától. Nehezen nyitotta beszédre a száját.

- Kaito-nak és nekem...rengeteg időnk volt, hogy felkészüljünk erre. Amikor biztossá vált a diagnózis, és elmondta nekem, hogy meg fog halni, a tőlem jól megszokott kisfiús daccal vágtam vissza neki. "Csak a holttestemen keresztül!" Mire ő szeliden elmosolyodott, és azt mondta: "Inkább az enyémen".

A vendégek melankolikusan kuncogtak egyet.

- Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy ez a gyerekes, komolytalan párbeszéd egyszer ekkora jelentőséggel fog bírni. Engedjék meg, hogy a zárszó ne az enyém legyen, hanem az Övé.

A Len mögötti kivetítőn lassan, ráérős nyugalommal pörögni kezdtek a Kaito-t ábrázoló fényképek. Vegyes képek Kaito gimnazista ballagásáról, egy kék törölközőbe csavart kisbabáról, az első portfóliójából. Két hangfalból halkan cicergett a Shine. A vendégek inkább szeretetteljesen mosolyogtak, mintsem sírtak. Len csendesen nézett maga elé. Megvárta, amíg a koporsó elindul az útjára, aztán ő is, és a vendégek is követték azt.

Len nem igazán tudott odafigyelni a pap monoton, altató búgására. Azon gondolkozott, hogy miért süt a nap. A filmekben, animékben ilyenkor mindig szakad az eső vagy esik a hó, de az égen vidáman úsztak a kövér felhők. Az időjárást nem lehet befolyásolni, nem igaz? Itt a földön hiába hiába szomorú egy marék ember, talán jópár másiknak ez élete legboldogabb napja. Vagy épp a senpai alakította így odafentről? Hirtelen tompa, rekedtes károgásra lett figyelmes. Az égre kapta tekintetét, ahol lomhán, a szél szárnyain utazva elúszott egy fekete darumadár*1. Len szemei kerekre nyíltak a megdöbbenéstől, és a teste szinte magától mozgott, ahogy gyors iramban, futva a madár nyomába eredt.

- Len-chan! - kiáltott utána Kao, de a szőke fiú nem állt meg.

Egészen égett a tüdeje, de valami megmagyarázhatatlan, tudatalatti erő hajtotta a madár után. Futni akart. Futni, amíg látja a darvat. Szaporán vette a levegőt, néha el is botlott.

- Várj! - kiáltott a madár után, azt remélve, hátha megáll.

Len egészen a temető végéig futott, ahol a kerítés megakadályozta a további futásban, a madár pedig kecsesen andalogva, rikácsolva tovatűnt. Belekapaszkodott a kerítésbe, és annak támaszkodva próbálta kifújni magát. Kao közeledett a dombtető felől, hogy megnézze, nem esett-e baja a fiúnak.

- Len-chan...

A szőke fiú szerette volna megérinteni a másik szőke fiú hátát, aki láthatóan ettől térdre zuhant, és zokogásban tört ki. Kao pánikba esett.

- Jaj, Len-chan... - letérdelt mellé, és finoman átölelte a hátát.

 

Késő este ért csak haza a temetésről. A lakás most valahogy olyan hideg és barátságtalan lett, hogy bemenni sem volt kedve a küszöbről. Betolta a hátával az ajtót, és hallgatta a csendet. Kint békésen lengedezett egy utcalámpa, fényével narancssárgára festve a padlót. Az ingét meggyűrte, a nyakkendőjét kilazította, a szemeit kisírta, de az űr a lelkében csak nem lakott jól. Ahogy körbefuttatta a tekintetét a lakás falain, úgy vett erőt rajta ismét a fájdalom, úgy torzult össze az arca. Ahogy lecsúszott az ajtó mentén, úgy eredtek el a könnyei. Csillapíthatatlan fájdalomtól égve ölelte át a lábait, és hagyta, hogy a lakás kiengesztelhetetlen sötétje feleméssze.

 

A legrosszabb érzés talán felébredni volt. Len megszokta, hogy mikor felébred, Kaito még ott alszik mellette, vagy már főzi az ebédet, és annak neszei, illatai a napnak ebben a szakában már körbelengik a lakást. Most nem volt semmi ehhez fogható zaj, illat. Kikelt az ágyból, és mezítláb indult a konyhába vezető útra. Még mindig reménykedve kukkantott be a félfa mögül a helységbe, hátha ott találja a kék hajú férfit. Hátha hallja még egyszer azt a kellemes orgánumú, mély zümmögést, amint azt mondja, "ohayo, Lenny". Hátha csak egy rossz álom tréfálta meg. De semmi ilyesmi nem történt, Len hiába várt rá hosszú másodpercekig. Szomorúan belépett a konyhába, és körbenézett. A mosogatóban még mindig tornyosultak a piszkos tányérok, bögrék, poharak. A pulton a kancsó aljában maradt még egy kis tea, a muslicák izgatottan lengték körbe. A pulton hevert még egy vajazókés. A pengére már rászáradt az édes baracklekvár. Lennek nem volt szíve rendet rakni. Úgy érezte, azzal, ha elmossa azt a bögrét, amiből Kaito ivott, végleg elengedi azt, ami még emlékezteti, ami még ide köti a férfi emlékét. Erre pedig képtelen volt. Emlékezni akart. Mert mije van neki a férfi nélkül? A zene, aminek minden cseppjét tőle tanulta. Előkészítette a reggeli gabonapelyhét, és a muslicákat elzavarva kitöltötte a maradék, állot teát, amit még Kaito készített, és leült az asztalhoz. Enni kezdett. Legalább most már egy olyan helyen van, ahol ott van Izaya-senpai is, és vigyáz rá. Menjen ő is utána? De akkor biztosan kikapna a senpai-tól. Kikapni? Létezik a halál után ilyen cselekvés? Egyáltalán, létezik-e élet a halál után? Találkozna-e vele, ha úgy döntene, hogy utána megy? És van-e egyáltalán mennyország? És ha nincs? Akkor hol van most az ő szeretett senpai-ja? Talán minden halott lelket elvisz egy madár? Mint a darvak*2. Milyen szép gondolat! Bár így lenne! A madarak elviszik a lelkeket egy távoli helyre, ahová ember már nem ér el, hogy ott aztán a lelkek természeti erőkké alakuljanak. Kaito-senpai biztosan az esőt táplálná. Igen, biztosan így van. Ezt akarta hinni. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok verték egymást Len fejében, és ez állandó nyugtalanságba hajszolta a szőke fiút. Sokáig nézegette a bögrében a senpai fél bögrényi, állott, hideg teáját, és azon gondolkozott, vajon helyes-e, ha megissza. Hisz akkor nem marad későbbre. Nem mintha olyan remek tea lett volna. Vizenyős és savanyú. A senpai mindig ilyen szörnyű teákat készített, de régebben mindig azon voltak, hogy minél előbb elfogyjon a kannányi innivaló, és Len következzen a teakészítésben. Sosem gondolta volna, hogy elkövetkezik az a pillanat is, amikor azon fog tépelődni, meghagyja-e vagy ne. Elpusztítani egy emléket...egyel kevesebb dolog, amit a lakás őriz a senpai-ból. De ha nem issza meg, akkor a legyek, muslicák megköpik, és úgyis az lenne a vége, hogy ki kell öntenie. Ennél jobb, ha ő issza meg. Két kézbe fogta a bögrét, és egy nagyot kortyolt belőle. A szemeit is összeszorította, olyan savanyú volt. Érezte, ahogy a hideg tea végigcsúszik a nyelőcsövében, és vele egyidőben forró könnycseppek gurulnak le az arcán. Azt akarta, hogy ez a tea, a senpai teája megerősítse, és enyhítsen a fájdalmain, de valahogy csak jobban fájt a mellkasa, mely vadul feszítette, szorította most. Len, sírástól torz arccal, könnyeivel harcolva az asztallapot karmolta kínjában. Sosem hitte, hogy valami így tud fájni a lélekben.

 

A temetés után egy héttel Mikuo meglátogatta Len-t. Köztudomású volt, hogy utálja a szöszit, és nagyon sok dolog miatt haragszik rá, de még életében megígérte Kaito-senpai-nak, hogy néha ránéz. És bár ennek ellenére is húzta a száját, a senpai halála utáni gyász megértette vele, Len hogyan érezhet most. Csengetett. Len a kanapén heverve nézett a semmibe, a földön hevert 5-6  üres sörös doboz, összegyűrt, szennyes ruhák, és egy összetört cserépből gyökerestül kifordult fikusz. A csengő hangjára felemelte fáradt, kisírt, az ég selyméről szabott tekintetét, de csak nagyon lassan vette rá magát arra, hogy meg is mozduljon. Lomhán az ajtóhoz vánszorgott, és kinyitotta azt. az inge félre volt gombolva, több helyen foltos, pecsétes a sörtől, és még gyűrött is volt, a farmerja egy helyen szakadt, és az alatta kibukkanó bőrfelületén egy horzsolásból izzadt a vér. Az arca nyúzott volt és fehér, szemei alatt fáradt táskák ültek. A fiút meglátva rosszkedvűen morrant. Semmi kedve nem volt Mikuo-val bájologni.

- Mit akarsz?

A zöld hajú nagyon csúnyán nézett Len-re, aki ezúttal nem ijedt meg, csak ugyanazzal a gyilkos pillantással figyelte tovább.

- Nálatok így szokás üdvözölni egy vendéget? Bejövök. - azzal elhaladt a szőke fiú mellett, és mintha muszáj volna, elkezdte összeszedni a szennyest.

- Nem emlékszem, hogy hívtalak volna.

Mikuo erőt vett magán.

- Nyugi, csak összerámolok és itt sem vagyok.

- Egyedül akarok lenni! Menj el!

- Na, ide figyelj! - dobta le Mikuo az összegyűjtött ruhákat. - Nem körülötted forog a világ, vetted?

- Nem érdekel, csak menj el! - visította a fiú a sírás küszöbén.

Mikuo megelégelte a dolgot, és egy határozott mozdulattal elkapta a fiú karját, és maga alá gyűrte a kanapén. Len megszeppenve, az előbbi kiabálás hevétől könnyes szemekkel nézett fel a felette magasodó fiúra. Az küldött neki egy sötét, de nyugodt pillantást, aztán tovább szakította a fiú térdén az anyagot, és elővette a kanapé alól az elsősegélyládát. 

- M-mit...?

- Kuss.

Vette a fertőtlenítőt, és benedvesített vele egy vattát, majd ezzel a vattával finoman elkezdte felitatni a szöszi vérét.

- Itai...*4 - szisszent fel Len.

- Akarod, hogy jobban fájjon?

Len inkább elhallgatott, és szomorú szemekkel félrenézett, amíg Mikuo egy fáslival átkötötte a fiú térdét.

- Nagyon csöndben vagy, szöszi.

Len nem tudta, mit válaszoljon erre. Habozott a felelettel, míg végül hosszú szünet után megszólalt.

- Fáj...

- Pedig igyekeztem fájdalommentesen csinálni! Tényleg!

Len megrázta a fejét.

- Nem ott...

Most Mikuo hallgatott el. Sokáig nézte a szöszit, aki nem nézett rá, aztán lehajtotta a fejét.

- Biztosan szörnyű lehet most neked. Üresen tátong a lelked, semmihez nincs kedved, és a legszívesebben az ablakon lépnél ki vagy a gyomrodba állítanád a konyhakést... - Len meglepve felnézett rá, mélyen kavargó szemekkel - Tudom, mert én is ezt érzem.

Hát persze. Hogy is felejthette el? Mikuo-t ugyanúgy szerelem fűzi Kaito-hoz, mint őt. Ugyan Kao-val már jó ideje összeköltöztek, de sosem volt benne elég biztos, hogy vajon kiszeretett-e már a senpai-ból. Nem kérdezett, csak meglepett íriszekkel figyelte a fiút. Mikuo megérezte, mire gondol, és zavarba jött.

- Csak azt mondom, hogy nincs minden veszve!

Beállt a csend közéjük. A szőke fiú alig mert a fülének hinni. Mikuo vigasztalni próbálja? A hirtelen jött új érzések szökőárként ragadták magukkal, ajkai sírásra görbültek, arca összetorzult, orra bevörösödött, látása elhomályosodott feltörő könnyeitől, aztán keservesen felzokogott. Arcát tenyereibe rejtette, melyek felfogták a hangját. Mikuo szíve most először összeszorult attól, amit látott. Szusszantott egy halkat, aztán közelebb mászva a fiúhoz finoman magához ölelte.

 

A színpad aznap este is csak az övé volt. Egészen otthonosan érezte már magát az Amber kisasszony által biztosított saroknyi nagyságú, modern emelvényen. A törzsvendégek, akik visszajártak az étterembe, szerették, az újak és éppen betérők pedig lelkes kíváncsisággal vizslatták a pódiumot, és rajta őt, akárhányszor fellépett rá. Aznap Len nem adott műsort. Késő este, mikor a vacsora nyüzsgése egy kicsit elült, egy szál gitárral lépett a színpadra. Az étterem fényei rögtön félhomályba borították a helyet, és a központi reflektor megvilágította a színpadot, és rajta Len-t. Leült egy székre, és az ölébe vette a gitárt. Ábrándos szemekkel figyelte a közönségét, akik értetlenül álltak a dolog előtt.

- Jó estét kívánok az Amber's minden vendégének! Az újaknak, és a kevésbé újaknak egyaránt. - A közönsége halkan nevetett.

Oldotta ez a hangulat, szüksége volt rá, hogy vissza tudja fojtani a kitörni vágyó negatív érzéseket.

- Először is, szeretnék elnézést kérni, amiért késtem, összevesztem az órámmal. - újabbat nevetett 10-15 ember.

- Ma este csak egyetlen dalt fogok játszani, ezzel kívánok gyönyörű szép, édes éjszakát.

Bár nem árulta el, kinek szól a mondat, tudta jól, kinek kíván jó éjszakát. Pengetett párat a gitáron, hogy ellenőrizze, minden hang a helyén van-e, aztán belefogott egy keserédes, szomorú dallam pengetésébe. Énekelt. A hangja melankolikusan csengett, mégis magabiztosan énekelt. Egyszerre volt ez a dal szomorú és vidám, Len beleadta, amit csak tudott. Szomorú és boldog emlékeit Kaito-ról, az együtt töltött időkről.

Rá kellett jönnie, hogy nem tudja, de nem is akarja elengedni Kaito emlékét. A férfi szerves része lett az életének; kitörölhetetlen és örök.

-...anata ga koishikute koishikute...zutto zutto daisukidayo...*3

 

Aznap egész éjjel esett az eső.

 

 

 

----------------------------------------------------

Plusz infó:

 

*1 Úgy vélték, hogy a fehér darvak a tánc mesterei, a feketék pedig rendkívül érzékenyek a zenére.

*2 Az időszámítás kezdetétől fogva úgy tartották, hogy a halhatatlanok daruháton (főként fehér darun) járnak, repülnek az égbe. Ezért a darut gyakorta a „halhatatlanok darva”-ként nevezik.

*3 Mindig és örökké szeretni foglak

*4 Fáj

*5 Aki jobb matekos, mint én vagyok, az kiszámolhatja, hogy hány óra telt el a műtét megkezdése óta (tegyük fel, hogy Len az utolsó a csoportban).

*6 Cseresznyevirágszín

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.